
Egy erdélyi öreg paraszt oktatott bennünket, ilyenformán:
- A halál!... Nem baj az, instállom. Dehogy baj! Apránkint szokik abba az ember. Elsõbb a foga potyog ki az embernek, aztán a szeme romlik, utóbb az inaink roskadnak meg, oda lesz a gyomrunk, mint az elnyûtt bocskor, szertemállunk, mire elérkezünk odáig. A halálig. A végin már áldás, olyan jól esik meghalni. Mintha aludni mennénk. Lám, a gyerek, az bezzeg nem szeret lefeküdni esténkint. Inkább rí, mer' a' még mindegyre élni akar. De aztán, amikor munka alá kerül, a napi robot után jól esik az esti megpihenés. Ötven-hatvan esztendõs korunkban, nincs más, csak az ágy!... Úgy gondolom én azt, instállom, mindig, hogy amíg élünk, mind csak a halálhoz szokunk. Este, amikor lefekszünk, meghalunk egy-egy kicsit, minden áldott nap. Egyszer aztán, a legvégin, amikor úgyis nehéz már a fölkelés reggel: elkövetkezik a nagy lefekvés, megpihenünk mindenkorra, a jó Isten áldott földjiben. Ebbe a jó földbe, aki a verejtékünkért kenyérrel szógál, amíg élünk...
- A halál!... Nem baj az, instállom. Dehogy baj! Apránkint szokik abba az ember. Elsõbb a foga potyog ki az embernek, aztán a szeme romlik, utóbb az inaink roskadnak meg, oda lesz a gyomrunk, mint az elnyûtt bocskor, szertemállunk, mire elérkezünk odáig. A halálig. A végin már áldás, olyan jól esik meghalni. Mintha aludni mennénk. Lám, a gyerek, az bezzeg nem szeret lefeküdni esténkint. Inkább rí, mer' a' még mindegyre élni akar. De aztán, amikor munka alá kerül, a napi robot után jól esik az esti megpihenés. Ötven-hatvan esztendõs korunkban, nincs más, csak az ágy!... Úgy gondolom én azt, instállom, mindig, hogy amíg élünk, mind csak a halálhoz szokunk. Este, amikor lefekszünk, meghalunk egy-egy kicsit, minden áldott nap. Egyszer aztán, a legvégin, amikor úgyis nehéz már a fölkelés reggel: elkövetkezik a nagy lefekvés, megpihenünk mindenkorra, a jó Isten áldott földjiben. Ebbe a jó földbe, aki a verejtékünkért kenyérrel szógál, amíg élünk...
Un vecchio di Transilvania insegnava in questo modo:
-La morte! Non è un problema. Alle volte ci abituiamo. Prima perdiamo i denti, dopo la vista e i nostri muscoli non funzionano come prima, si rovina il nostro stomaco, ci sciogliamo quando arriviamo alla morte. A fine è già una beneficenza, come se andassimo a dormire. Non come i bambini che non vogliono andare a dormire, piangono vogliono vivere. Ma quando comincia a lavorare la sera è contento di andare a letto a riposare. A cinquanta sessanta anni di età già molto importante il letto. Io penso così tutta la nostra vita prepariamo alla morte. Ogni sera andando a letto un po moriamo. E infine quando già difficile il risveglio la mattina, arriva il grande riposo, il riposo nella terra benedetta. In questa terra che sempre ha dato il nostro pane...

Gyönyörű beírás... egy nap mindannyian felébredünk...
VálaszTörlésMamma mia Szera, micsoda gyorsasàg, èppen most tettem fel a bejegyzèst. Szeretem az erdèlyi oregek bolcsessègèt.
VálaszTörlésSzia!
VálaszTörlésNem találtam mailcímet a profilodban, így ide írok. Megtennéd, hogy dobsz egy mailt a kicsikato kukac gmail pont com-ra? Arra visszaválaszolnám, mit is szeretnék kérni:))
Köszönöm!!!
Ezek az emberek még tudtak valamit..., ma már nem mindenki van ezen bölcsességek birtokában, nem sikk a múltban kotorászni.
VálaszTörlésNézz be hozzám!
VálaszTörlés