Emlèkezzunk a halottainkra - Ricordiamo i nostri morti

Egy erdélyi öreg paraszt oktatott bennünket, ilyenformán:
- A halál!... Nem baj az, instállom. Dehogy baj! Apránkint szokik abba az ember. Elsõbb a foga potyog ki az embernek, aztán a szeme romlik, utóbb az inaink roskadnak meg, oda lesz a gyomrunk, mint az elnyûtt bocskor, szertemállunk, mire elérkezünk odáig. A halálig. A végin már áldás, olyan jól esik meghalni. Mintha aludni mennénk. Lám, a gyerek, az bezzeg nem szeret lefeküdni esténkint. Inkább rí, mer' a' még mindegyre élni akar. De aztán, amikor munka alá kerül, a napi robot után jól esik az esti megpihenés. Ötven-hatvan esztendõs korunkban, nincs más, csak az ágy!... Úgy gondolom én azt, instállom, mindig, hogy amíg élünk, mind csak a halálhoz szokunk. Este, amikor lefekszünk, meghalunk egy-egy kicsit, minden áldott nap. Egyszer aztán, a legvégin, amikor úgyis nehéz már a fölkelés reggel: elkövetkezik a nagy lefekvés, megpihenünk mindenkorra, a jó Isten áldott földjiben. Ebbe a jó földbe, aki a verejtékünkért kenyérrel szógál, amíg élünk...

Un vecchio di Transilvania insegnava in questo modo:

-La morte! Non è un problema. Alle volte ci abituiamo. Prima perdiamo i denti, dopo la vista e i nostri muscoli non funzionano come prima, si rovina il nostro stomaco, ci sciogliamo quando arriviamo alla morte. A fine è già una beneficenza, come se andassimo a dormire. Non come i bambini che non vogliono andare a dormire, piangono vogliono vivere. Ma quando comincia a lavorare la sera è contento di andare a letto a riposare. A cinquanta sessanta anni di età già molto importante il letto. Io penso così tutta la nostra vita prepariamo alla morte. Ogni sera andando a letto un po moriamo. E infine quando già difficile il risveglio la mattina, arriva il grande riposo, il riposo nella terra benedetta. In questa terra che sempre ha dato il nostro pane...